Báthory István egy teljes körű vezetőnek mondható, nem kizárólag diplomatának. Erdélyi fejedelemként (1571-1575) és lengyel királyként (1575-1586) egyaránt magas műveltségét és kulturális kifinomultságát kiváló katonai, diplomáciai és gazdasági képességekkel ötvözte. Ez utóbbi három tulajdonsága segítette őt a Lengyel Királyság hatalmának és hírnevének újjáépítésében.

A fejedelmi cím megszerzése előtti években egy hatalmas csalódás érte, amikor I. Ferdinánd, a Habsburg Birodalom császára, magára hagyta és nem volt hajlandó kiváltani őt a törököktől. Ez volt az a pillanat, amikor Báthory István rájött, hogy felemelkedése és hatalma kizárólag saját tettein és döntésein múlik.

1575-ben lengyel király lett, az örökös nélküli II. Zsigmond halála által teremtett lehetőségre és katonai tehetsége alapozva, ami hozzájárult a Habsburgok elleni győzelemhez. Döntő segítséget kapott Jan Zamoyski lengyel kancellártól.  

Az egyik fő célkitűzése az erdélyi írástudás és a kulturális élet színvonalának emelése volt. Számos oktatási intézményt alapított, köztük a kolozsvári jezsuita kollégiumot (1581).

Kovacsóczy Farkas erdélyi kancellár egy szubjektív, de minden bizonnyal pontos leírást nyújt Báthory Istvánról halála után, egy újabb kinevezését támogatva a lengyel trónra: „De nemcsak a háborúban volt nagy és dicső; a békében végzett munkáiban sem akart kisebbnek látszani. Tekintsünk vissza arra az időre, amikor felajánlották neki a királyságot, és hasonlítsuk össze azzal az állapottal, amelyben elhagyta az országot: milyen óriási a különbség. Milyen nagy volt akkor a zűrzavar mindenben, milyen rend van most az országban; akkor féltél a szomszédos ellenségtől (az oroszoktól), most ők félnek tőled; (…) Akkor a legnagyobb nehézség volt az igazságszolgáltatás, most könnyű. Akkor csak keresték az igazságszolgáltatást, de ritkán találták meg; most a jogszolgáltatás biztonságos és gyors. Akkor az állam bevételei nagyon lecsökkentek és csökkentek; nagy buzgalommal növelték őket…”